A színház tolerancia kérdése

BOCSÁRDI Lászlóval beszélget

Autor: Iulia POPOVICI | Categoria: | 0 comentarii

Recomanda articolul prin:

Tipareste pagina

Marime text

A Tamási Áron Színház igazgatója, a m˝uvész-színház kiváló rendez˝oje arról beszél, hogy mit jelent egy vidéki városban ellenállni a kereskedelmi nyomásnak, mit jelent – ezen keresztül – szövetséget kötni a közönséggel.

Az els˝o kérdés banális és magától értet˝od˝o: Sepsiszentgyörgy kisváros, korlátozott számú színházi néz˝oközönséggel, miért pont itt rendeztek meg egy nemzetközi színházi fesztivált?

Mikor eldöntöttem, hogy igazgató leszek, az a szándék vezérelt, hogy megvédjem azt, ami 15 éve történik a sepsiszentgyörgyi színházban, de terveim között szerepelt, egyfajta sajátos egoizmusból, egy nemzetközi színház fesztivál szervezése is. Egy – ebben a városban rendezett – elismert fesztivál nemcsak lehet˝oséget ad olyan fontos és jól kiválasztott el˝oadások bemutatására, amelyek különböz˝o, jelenleg érvényes színházi irányzatokat képviselnek, hanem végs˝o soron minket is segít abban, hogy tovább léphessünk.

Fontos, hogy jelen legyen az ember különféle helyeken megrendezett különböz˝o fesztiválokon, de teljesen mást jelent, ha otthon, nálad zajlik egy olyan gazdag fesztivál, melyen az a közönség van jelen, akiért csinálod a színházat. Biztos vagyok benne, hogy a közönség támogatása nélkül nem lehet új színházi irányokat kitalálni; csupán exportra nem érdemes el˝oadásokat létrehozni. Mindig az volt a véleményem, hogy színházi el˝oadást csak azután lehet exportálni, miután saját hazájában elért bizonyos szint˝u sikereket, miután otthon elfogadták. Annak ellenére, hogy nagyon szeretném, „Európának“ sosem tudnék darabot rendezni, fogalmam nincs, hogy kellete hozzáfognom. Nekem az a feladatom, hogy megpróbáljak minél ˝oszintébben, minél mélyebben kommunikálni a körülöttem lév˝okkel, akikért színre viszem a darabokat. A színházat itt és most kell megalkotni, ezért úgy érzem, nem tudnék valami abszolút érvényes el˝oadást létrehozni bárhol és bármikor.

Mikor Sepsiszentgyörgyre került, mit talált itt, hogy látta, kinek kellene színházat csinálnia?

Furcsa történet ez, mert nagy lehet˝oségr˝ol volt szó. 1994-1995-ben, mikor Sepsiszentgyörgyre kerültem hat színésszel és Barabás Olga rendez˝o kollegan˝ovel, a színház siralmas helyzetben volt, sokan már el is mentek. A rendszer azzal, hogy kötelezte a színészeket, fizetésüket, megélhetésüket az el˝oadások bevételéb˝ol fedezzék, egyben tönkre is tette ˝oket. Tudjuk, hogy Shakespeare idejében is így m˝uködött, de úgy t˝unik, ma már nem lehet kultúrát létrehozni az állam segítsége nélkül, az embereknek egyszer˝uen nincs annyi pénzük. Egyik évben nyár elején sajátos kísérletet vittünk végbe (a színházak legnehezebb id˝oszaka volt ez nemcsak Sepsiszentgyörgyön): kiválasztottunk három el˝oadást, melyek abban az évadban „lejátszottak”, és újra m˝usorra t˝uztük 1 lejes belép˝ojeggyel. Zsúfolt házak el˝ott játszottunk, eljöttek olyan emberek is, akik már látták az el˝oadásokat, de olyanok is, akik sosem jártak színházba... nekem pedig sírhatnékom támadt, mert rájöttem, hogy a néz˝ok szegények, azért nem jönnek színházba, mert nincs, mib˝ol kifizetni a belép˝ojüket.

Ez nem azt jelenti, hogy most, annyi év után nem próbálkozunk váratlan ötletekkel: szükségünk van anyagi támogatásra, tehát felajánlottuk a néz˝oknek a Mecena típusú bérletet, aminek az ára 1000 lej, és 43 darabot sikerült bel˝ole eladnunk. Ez azt jelenti, hogy a 300 fér˝ohelyes néz˝otér egyötödét a Mecena bérlet tulajdonosai töltik meg. Jó és kellemes érzés tapasztalni, hogy ez a régió készen áll olyan els˝o rangú kultúra befogadására, olyan magas színvonalú eseményekre is, mint ez a fesztivál is.

Ha sepsiszentgyörgyi lakos lennék, engem személy szerint, enyhe g˝og töltene el látván az itteni színház kézzelfogható sikereit.

Bízom benne, hogy az itteni emberek valóban rájöttek, van, miért büszkének lenniük. Hogy visszatérjek a kérdésre, az elmúlt 15 évben sok és nagy konfliktusunk volt a minket finanszírozó helyi hatóságokkal. Állandóan az a veszély fenyegetett, hogy kitessékelnek a városból. A polgármesteri hivatal semmiképpen sem akart támogatni egy ilyen típusú m˝uvész-színházat, ˝ok népszínházat szerettek volna, a „lakosság színházát“, ezt kérték t˝olünk, és csak olyan el˝oadásokra adtak pénzt, amit – szerintük – „megértenek“ a helybéliek. Én meg mentem makacsul a magam útján, mint egy öszvér, állandóan azt hajtogattam: csak egyfajta színházban hiszek, ha ezt a színházat nem engedik, semmi értelme, hogy mást csináljak. Próbáltam élni a nekem adott lehet˝oségekkel, és 15 év alatt sikerült „felnevelni“ a néz˝oközönséget; '94-ben csak kisebb csoportok, fiatalok és értelmiségiek érdekl˝odtek a tevékenységünk iránt, a többiek, akik a kabarét kedvelték, majdnem, hogy kikerülték a színházat. A '80-as évek végén sok jó színész elment, kimerítette ˝oket a zömében falvakban játszott évi 400 el˝oadás. Mikor Sepsiszentgyörgyre kerültem, olyan társulatot hoztam magammal, amely lelkesedet a mozgás- és kísérleti színházért (eleinte Gyergyóban próbálkoztam ilyesmivel). Nemes Levente segítségével (aki azért, hogy a Tamási Áron Színházból m˝uvész-színházat csinálhasson, nem költözött át Marosvásárhelyre) megpróbáltam átalakítani az itteni társulatot az akkori piatra neamţ-i színház mintájára. Tehát valahogy így kezd˝odött könyörtelen küzdelmünk a néz˝ok ízlésével; tíz évig tartott, ameddig kialakult az a néz˝oközönség, ami most van.

Eszembe jut az a sokszín˝u vélemény, amely a díjakat, elismeréseket követte, a román és magyar nyelv˝u színház folytonosan alakuló viszonya: egyáltalán, van a színháznak nemzetisége?

Azokban az el˝oadásokban, amelyek megközelítik az általunk megálmodott tökéletességet, elt˝unik minden kulturális különbség, viszont ennek ellenére, vagy más szempontból nézve a jelenséget, azt hiszem, a nyelv, amit beszélünk, egyfajta érzékenységet jelent, sajátos gondolkodási rendszert alakít ki, megszabja az élethez való viszonyulásunkat. Ez a mi szerencsénk: ha nem így lenne, nem létezne annyi színháztípus, ekkora m˝uvészi gazdagság.

A színház tolerancia kérdése – a néz˝ok állandóan más-más gondolkozásmóddal, más kifejezési formákkal találkoznak. Err˝ol kellene beszélnünk. Örülnünk kellene, hogy a színházi nyelvben ilyen gazdag és sokszín˝u kifejezési formák léteznek.

Látva a fesztiválon jelenlév˝o néz˝oket, nyilvánvaló, hogy örülnek ennek az eseménynek.

A színházba járás fontos szocializálódási folyamat, de engem az is elb˝uvöl, hogy a fiatalok itt maradnak el˝oadás után, és reggel 6-ig táncolnak. Ez azt jelenti, hogy jól érzik magukat. Mikor az ember nem érzi jól magát, hamar haza akar menni.

Fordította: Anamaria Pop