Néhány évvel
ezel˝ott a többé vagy kevésbé kritikus
eszmecserék népszer˝u tárgya volt a
színházfesztiválok szükségessége.
Súlyos férfiak és energikus hölgyek
töltöttek (gyakran épp az efféle találkozók
alkalmával) hosszú órákat azzal, hogy
megállapítsák, hasznosak vagy sem a fesztiválok
a nemzeti és/vagy helyi színházmozgalom számára,
hogy a szervez˝ok alkalmasak-e vagy sem a megszervezésükre,
és hogy a néz˝ok elég felkészültek-e
a befogadásukra. Telt-múlt az id˝o, az ehhez hasonló
nézeteltérések aktualitása megkopott, de
a téma id˝or˝ol id˝ore el˝okerül még. És
nem mindig ok nélkül. Mert Romániában a
hagyományos turnék majdhogynem teljes elt˝unésével
a fesztiválok néha mintha átvennék az
el˝oadások utaztatásának szerepét
(el˝oadások, melyeket városról városra
hordoznak, függetlenül az illet˝o esemény
tematikájától), mint hogy a repertoárszínházak
egyre nehezebb fennmaradása közepette a fesztivál
a fenntartó és a sajtó el˝ott jó alibiül
szolgál a tevékenység hiányára
(„Ugyan csak egy el˝oadást hoztunk létre ebben az
évadban, de lám, micsoda fesztivált
rittyentettünk!”). Mindez azonban többnyire a
kritikusokat ejti aggodalomba. A f˝o haszonélvez˝o, a
közönség szempontjából a dolgok
gyökeresen másképp néznek ki, és a
bölcs okfejtések értelmüket vesztik. Mert a
közönségnek szüksége van fesztiválokra.
És ezt a kritikusok is tudják.
2009 március 17-én
Sepsiszentgyörgyön, a helyi Tamási Áron
Színház otthonában új fesztivál
született. Keresztneve: Reflex, családneve: Nemzetközi
Színházi Biennálé. Apja, egyszersmind
keresztapja (hisz a színházban minden lehetséges),
Bocsárdi László, a szervez˝o intézmény
igazgatója és Románia egyik legfontosabb
rendez˝oje vette magának a – dicséretes, ugyanakkor
rizikós – bátorságot, hogy „felszerelje” a
csendes Kovászna megyei várost egy garantált
színvonalú és európai nagyságú
kulturális rendezvénnyel. Így esett, hogy a
napokban (hisz a fesztivál jelenleg javában zajlik) nem
szerény társulatok tucat-el˝oadásai, hanem
Közép-Európa néhány leghíresebb
színházának díjazott, vagy legalábbis
komoly díjakra felterjesztett rendezései érkeztek
Sepsiszentgyörgyre. A górcs˝o alá vett földrajzi
egység számunkra – akik szinte kizárólag
angol, francia, olasz, és újabban orosz
vendégjátékokhoz szoktunk (vagy ki tudja?) –
némiképp exotikus, lévén hogy a kontinens
közepe ebb˝ol a kulturális szempontból az elmúlt
években meglehet˝osen ismeretlen maradt el˝ottünk. A
Reflex Fesztivál ígyhát kártev˝o csorbát
köszörül ki azzal, hogy németországi (a
berlini Deutsches Theatert), lengyelországi (a krakkói
Stary Teatrt és a lublini Scena Plastyczna KUL-t), csehországi
(a prágai Divadlo Komedie-t), magyarországi (a
budapesti Katona József Színházat és
József Attila Színházat, valamint egy független
színházi produkciót), és természetesen
romániai színházakat (a bukaresti Odeon
Színházat, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu
Színházat, valamint a vendéglátó-színházat)
vonultat fel. E színpadok (melyekhez adódik még
néhány táncegyüttes stb.) el˝oadásai,
akár a tematikus f˝oprogram részeként, akár
a kapcsolódó programok közt kaptak is helyet,
olyan sui generis repertoárt alkotnak, amivel egy igazán
európai színház, a szellemi elitek ország-
és nyelvi határoktól független színháza
bárhol és bármikor felvonulhatna. Mert az
el˝oadások alkotói közt olyan nevek szerepelnek,
mint Michael Thalheimer, Jan Klata, Leszek Madzik, Dusan D. Parizek,
Zsámbéki Gábor, Zsótér Sándor,
Ladányi Andrea-Borlai Gerg˝o, Alexandru Dabija, Radu Afrim és
Bocsárdi László.
A Tamási Áron Színház
hatvanéves fennállását is jelöl˝o
sepsiszentgyörgyi biennálé (egy ügyetlen
fordítás következtében néhány
újságíró elég komikusan „a
megünneplés alkalmából szervezett
fesztiválról” beszélt) következésképp
egyértelm˝uen olyan rendezvény, melynek m˝uvészi
színvonala magas, profilja jól egyénített,
és amely valóban nemzetközi. Vajon szükség
van rá ma, a sokat emlegetett világválság
közepette? Jobban, mint valaha, mondanám – és a
mindig zsúfolásig telt néz˝otér, a
(román, magyar és – ahogy valamikor mondtuk – más
nermzetiség˝u) néz˝ok lelkes visszajelzése
meger˝osít ebben. (Dicséretet érdemel a helyi
és megyei hatóság is, amiért megértették
a fesztivál fontosságát, és nagylelk˝uen
támogatták létrejöttét.) Vajon
szükség lesz rá holnap, 2011-ben, és
holnapután, 2013-ban, és...? Ugyanannyira, mint ma,
függetlenül attól, hogy mit hoz a jöv˝o.
Válságok jönnek és múlnak, ha
bölcsebbé nem is, de figyelmesebbé téve
minket a körülöttünk él˝o emberekre –
és önmagunkra. A színház pedig, ahogy azt
örök kortársunk, Shakespeare mondja, tisztábban
tárja elénk, kik vagyunk, és kik lehetünk.
Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben, Romániában,
Európában, a világban, a naprendszerben, a
világegyetemben. És a saját szívünkben.
Fordította: Boros Kinga

